Az Infokommunikáció és az ember címmel rendeztek konferenciát 2004 február 19-én. A hallgatóság részéről parázs vita alakult ki az elektronikusan megjelenő információk hitelességét illetően. Hirtelen minden résztvevőnek véleménye, elképzelése alakult ki a kérdéskörröl, mely passzív hallgatóként számomra nem mutatta a "tisztánlátás" idillikus állapotát...
Miután egy praktizáló igazságügyi szakember is felszólalt az elektronikus dokumentumok (esetünkben egy számlamásolat)kezelésével kapcsolatos problémákról, a rendezvény hírtelen parázs vitafórummá alakult át. Természetesen 150 fős hallgatóság esetén, ez még profi moderálással sem lehetéséges, így néhány perc után, a "szünet" feliratú ajtó felé vette mindenki az irányt.

Akkor szorult belém a gondolat, hogy milyen mélyen gyökerezik a hitelességre való igényünk, erkölcsi alapon közelítünk, és minden mondatban keveredett a magánérdek, a közérdek, és a gazdasági érdek. Valahogy érezni lehetett, hogy csak egyféle hitelesség létezik, de azt legalább háromféleképpen lehet látni: a hatóság részéről, a magánszemély részéről, és a gazdasági társaság részéről. Talán a hitelesség olyan ing, amely mindenkire illik, néha viszont többen bújnának egyetlen ingbe... Mintha kevesebb ing lenne, mint viselője...

Elindult hát a kutakodás, hogy kit érint, ki foglalkozik a hitelesség kérdéskörével. Az első botladozások után (igazságszolgáltatás, hatósági ügyek, hitelesítés, stb.) letisztult a fogalom, kialakult a hitelesség fogalomkör környezete. Megindulhatott a szervezés. Az elektronikus aláírásról szóló törvény megjelenése óta a hitelességről sok szakember számára a tanusítvány-piac ugrik be, így a parázsló viták megoldhatatlan bonyolultságú képletek között vesztek el. Olyan érzésünk alakult ki, mintha az igazság lenne a legnagyobb érték, csak senki nem akar fizetni érte. Legalábbis az igazság tanusításáért nem. Ez valami illuzórikus igazságtudatot jelzett, amikor a valóság hitelességében hiszünk, azt érzékszerveink alapján ellenőrízzük, mintha nem kérnénk a segítséget, hogy más tanusítsa számunkra az érzékelt valóság hitelességét. És még fizetnünk is kellene érte. Itt találtuk meg azt a pontot, amelybe érdemes kapaszkodni, a valóság megismerése is mérés, beavatkozás, melynek költsége van. Legfeljebb nem áldozunk érte, akkor is objektív valóságban létezünk, de annak érzékelése nem feltétlenül hiteles.

A hitelesség semmiképpen nem a hitelesítés szolgáltatás kiszolgáló fogalma. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a hiteles megjelenés - akár még e sorok írása is - komoly kérdés, nem technológiai, hanem elsősorban erkölcsi, társadalmi kategória. Majd amikor felfogjuk, hogy a mai társadalom az információs társadalom formáját ölti, és elengedhetetlenül támaszkodik digitális technológiákra, bizony a társadalmi kategória (hiteles-e amit olvasok?) technológiai, száraz szakmai tartalmat is kap.

A további hónapok a fogalom ízekre szedését jelentették, hogy utána darabjaiból újra összerakhassuk. Most már ott tartunk, hogy tudjuk, mily keveset tudunk e fogalomról.

A szervezés végkifejletében arra a kérdésre kellett a választ megtalálni, hogy a hitelességről szóló rendezvénynek mi a célja. Mi lehet a célja, annak, ha egy köznyelvi fogalomnak a valós (szakszerűen feltárt) tartalmát mutatjuk be?

A cél egyszerű. Tisztán látni, józanul godolkodni, reális döntéseket hozni. Ebben próbálunk segíteni a "hitelesség ösvényén".